Úgy fest, az időjárás minden eddiginél kiszámíthatatlanabb. Idén november 17-én köszöntött be a fagy először a portán. Így számtalan növényem sokáig élt még, mint például a padlizsán. A legnagyobb meglepetés a csodakrumpli lehámozott, csíraszemekkel teli héját én elültettem októberben valamikor. És mindből cuki kis növényke lett. Rohadt kíváncsi vagyok, vajon tavasszal újrahajt-e. Direkt raktam a 30 cm-es diófalevél mulcs réteg alá is ugyanilyen krumplihéjakat, direkt, hogy ne keljen ki, csak ha elbomlott a mulcsréteg. Csupa kísérlet minden, amit vagy én irányítok, vagy magától alakul. Ilyen meglepi a borágó, egy csomó helyen kikelt, isteni, uborkaillata van. Vagy az articsókáról is azt hittem, el fog fagyni, de él és virul, mint a borsmenta. A nyilvánvaló folytontermő málnát már nem is említem, mert mára természetessé vált, hogy novemberben is csemegézhetek róla a madarakkal versenyt futva. Apropó, madarak! A széncinege magasan vezet, már ami a létszámot illeti. A verebek is sokan vannak, és az idei újdonság a szerintem legeslegcukibb madár, végre az őszapó is megjelent nálunk! Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire odáig vagyok, meg vissza. Már nyár végén is láttam egy nagyobb csapatot a hátsó kert diófáján, de két hete a portán is hallottam az egyébként nem túlságosan jellegzetes hangjukat. Rengetegen voltak, ami nem csoda, imádják egymás társaságát, rendkívül magas a szociális készségük, a fiókanevelésnél simán besegítenek a másiknak, és csapatokba verődve alszanak együtt. Ha létezik reinkarnáció, én őszapóként szeretnék újjászületni.  Megszámlálhatatnul repkedtek a diófa körül, majd a pár perces performansz után távoztak. Próbáltam nem hangoskodni, pedig az örömöm határtalan volt, és ilyenkor hajlamos vagyok vállalhatatlanul ujjongani, esetenként ugrabugrálni sokáig. Csak remélni merem, hogy visszatérnek, mert odavagyok értük. Mint ahogyan a többi madárért is, mert állandó vendégeink: fakopáncsok, vörösbegy, szajkó, szarka, varjak, verebek, széncinegék, kékcinkék, tengelicek, zöldikék, fekete rigók, balkáni gerlék. Pedig még el se kezdtük az etetést. Ami egyre nagyobb vitát generál különféle fórumokon. Mint ahogyan a diófalevél mérgező című eposz sem kopott még ki, meg a nájlonzsákba elszállíttatott falevél. Nálam mondhatnám, hogy minden érintetlen, de ez nem teljesen igaz. Nem ásózok továbbra sem, csupán mindenre vastag falevélréteget terítek, ami úgy fest, mint egy vastag dunyha. A macskák pont akként is tekintenek rá. Egy vastag takaró, amin lehet héderelni. Akartam tél alá vetni, de némi fej fölött összecsapó hullámok mindeddig ezt meghiúsították. Ami késik, nem múlik, amilyen fura időjárás van, némi enyhülés esetén simán megpróbálom. Különben jobb is lesz, mert végre tisztességesen átázott a föld. Az idei őszi újdonság, a fekete dió pucolása. Ugyanis elég nagy százalékban egészséges, fehér belül a dióbél. Egy titka volt, hogy nem szabad mosni, se szárítani, hanem amilyen hamar csak lehetséges, meg kell törni, aztán sütőben pár percig pirítani vékony rétegben kiterítve. Én már feladtam a dióburokfúró légy elleni harcot, mert idén a diófák alatti terület 80 százalék le volt terítve tavasszal agrofóliával, de a tavaszi dupla fagy ellen nincs védekezés. Mondjuk hihetetlenül olcsó a piacon a dióbél, úgyhogy nem is igen éri meg vesződni vele. Amivel megéri, az minden más 🙂