2024-03-20
„Ződhajnalban”
Még csak márciust írunk, de annyi minden történt idén, mintha már legalább a 2024 felénél tartanánk. Nem jó ez így, nem lehet átélni úgy rendesen az eseményeket, feldolgozni a feldolgozhatatlant, örülni a jónak, meggyászolni a veszteséget, tervezni a jövőt, néha kicsit elmerengeni. Ismételten sodródok az árral végleg elárvulva, csak kapkodom a fejem, hogy basszus, már megint reggel van. A szokásos hajnali ébredés után – ahogy drága kolléganőm mondani szokta “ződhajnalban” – egyre többször nem kávéval indítok, hanem matcha teával, ami fantasztikus zöld színben pompázik. Már rendeltem hozzá teaecsetet (wow, 3 magánhangzó egymás mellett magyar szóban?! eddig csak a fiai-t tudtam), amivel fel kell habosítani, ugyanis ennél a fajta teánál nem a forrázott, áztatott, majd leszűrt italt fogyasztjuk, hanem a porrá őrölt tealevelet is a forró vízben alaposan felverve. A kis mini, bambuszból készült eszköz híján az aljára ülepedne a teapor. Különben első ránézésre a borbélyok által használt borotvapamacsra hasonlít. Hát jó, helyesbítek, csak párszor sikerült matcha teával indítanom, mert sokkal egyszerűbb kapszulás kávéfőzővel nyomni egy kávét. Nemhiába kérte Miki egyik karácsonyra, hogy neki egy olyan kávéfőző kell, ami egy gombnyomásra ad friss kávét. Egyre jobban tudom ezt értékelni. Újra megpróbálom felvenni azt a bizonyos fonalat, és megpróbálok új reggeli rituálét kialakítani. Amelynek szintén szerves része a Hajnal-táj című rádióműsor, a Kossuth rádión megy 5 és 6 között. Kis boomer…. 😀 Na, hát ez van, de még mindig 3-assal kezdődik a korom. Még egy évig nagyjából. Roppant érdekesnek találom, a legjobb benne, hogy naprakész információkat lehet megtudni arról, hogy ki hogyan túrja a földet a Kárpát-medencében, úgy mindent a mezőgazdaság összes nyűgjéről, bajáról, újdonságairól, csupa-csupa engem érdeklő témában. Hát jó, bevallom, erről is le szoktam maradni néha, ha elalszok, és később ébredek 😀 Az egyik adásban meséltek a medvehagymáról, hogy a szokatlanul korai tavasz nyomán a február első felében már sok hazai erdőben megjelent. Nekem se kellett több, azonnal rohantam ki a diófa alá, hogy megbizonyosodjak a tényről, hogy valóban, nálam is bőven kibújtak a harsányzöld levelek, de a legnagyobb öröm a második pillantásra ért, ugyanis végre számtalan kis medvehagymagyerek is nőtt. Ehhez el kellett óvatosan kapargatnom a vastag diólevéltakarót, egyre több és több aprócska szálacska került elő. Sűrűn nőve, egymásba kapaszkodva igyekeztek a napfény felé. Mint ahogyan én is kapaszkodok mindenbe, ami állandó. Mindenbe, ami ismétlődik a megszokott ritmusban. Ezért ittuk most a nyírvízet másfél hétig. Mint majdnem minden tavasszal. Vagdosgatom a medvehagymát a reggeli tojásra. Karikákra vágott kolbásszal, és hát jó, bevallom, elcsábultam a kis cuki, nagyon paradicsomillatú koktélparikra, így azt is sütöttem az omlettbe. Sajnálom különben, hogy kicsit túltolják a virtuális világban a tavasz első, a vitaminra áhítozóknak várva várt ehető “zöldségét”, tolakodóan sok recepttel, és ezzel az indokolatlanul túlzó “hájpolással” túl sokat várnak tőle. Aztán majd jön a csalódott vélemény, hogy nincs is semmi íze a medvehagymás pogácsának. Ezért kell nyersen enni. És örülni, hogy kora tavasszal a természet milyen csodára képes, történjen bármi, ki fog hajtani, hogy mi leszedhessük, és csordultig telve frissességgel megízleljük a tavaszt, az új kezdetet. Hiszen minden évben nőni fog újra és újra a fantasztikusan szerény medvehagyma.
