Megfoghatatlan, már-már misztikus valami. Akkor érkezik, amikor a legkevésbé számítok rá, van, hogy hetekig semmiféle késztetésem nincs arra, hogy főzzek valami igazán érdekeset. Parancsra vagy kényszerből pedig egyáltalán nem megy. Tegnap este a szőlő kacsolás közben nemcsak a szúnyogok hada szállt meg, hanem egy olyan érzés, hogy a szép szőlőleveleknek a konyhapultomon kellene landolnia, nem a földön. Nincs mese, cselekedni kell, mert muszáj. Mert ha nem teszem, még aludni se tudok. Azonnal a Sherlock féle elmepalotámban találtam magam, és az a rengeteg jel, ami hetek óta körülvett, összeállt, mint egy hosszú ideig rakott puzzle. Munkahelyen emlegették a dolmades-t, aztán valaki hozott is az Aldiból, ahol időnként kaphatók ilyen finomságok, mert ez is nagyon finom volt. Magyarul töltött szőlőlevél, amit nyilván hallott a telefonom is, és az insta folyamatosan dobta fel a görög/török videókat, melyekben autentikus dolmades-eket készítettek végtelen számú verzióban. Volt, aki speciális, lapos, nagyon széles sütőedényben készítette, és volt ahhoz való sütő készülék is. Egyben hasonlított mindegyik recept, hogy ahány ház, annyi szokás, és óriási odaadással készül, mint nálunk a szent töltött káposzta. Össze is válogattam a legszebb szőlőleveleket, és le is forráztam. A tölteléket pedig a sajátomra szabtam, meg az este fél 7-kor, a portán fellelhető alapanyagokból rögtönöztem. Tulajdonképpen csak a szőlőlevél és a rizs maradt az eredeti receptből. De eskü, megcsinálom az eredetit is. A rizs is sushirizs, mert rizotto rizst írt, de az most nem volt itthon. Friss csirkecombfilét apróra vágtam, nem akartam két maréknyi húsért beüzemelni a darálót. A feleannyi rizst jól megmostam, raktam bele úgy mindent szemre, és mindent a kertből: petrezselyemzöld, apróra vágott paradicsom, kápia paprika, frissen törött feketebors és rózsabors, kevés római kömény (ebből mehetett volna kicsit több), bőven só (ami mégis kevés lett), kis olívaolaj. Az öntöttvas serpenyőt olívaolajjal kikentem, és karikákra vágott paradicsommal kiraktam. Erre sorakoztak fel az egyenként megtöltött szőlőlevelek. Láttam olyan töltési technikát, hogy végtelen kígyóként tekerik fel, legközelebb úgy csinálom, marha jól nézett ki. A maradék levelekkel lefedtem, öntöttem rá forró vizet, és az indukciós lapon 4-es fokozaton (a közepesnél kicsit kisebb) főtt bő egy órát. Nem győztem kivárni a kóstolást. Háááát a töltelék isteni lett, bár kicsit sótlan. A levél viszont nem lett elég puha, úgyhogy utána fogok nézni, hogyan is kell megfelelően előkészíteni, mert az eddig megnézett receptekben a trükköket kihagyták. Valószínű, nekik ez zsigerből jön, úgy mint a dinsztelt üvegesre a hagymát. Egy abszolút kezdőnek ebben legalább 4 buktató van. Mondjuk kérdés, hogy vajon számít-e a szőlő fajtája? Mert nekem csak egy tő Izabella van, meg kettő helyen hajt ki folyton, mert lusta voltam a gyökeret kiásni. Nem is lusta igazából, csak pont ott van az egyik helyen a szépséges kakukkfű, a másiknál meg a fantasztikus macskamenta. Tudtátok, hogy egész nyáron virágzik? És imádják a méhek? Majd erről is írok.
